Remélem tetszeni fog az első nap/rész. Jó olvasást!
Elisabeth Flack
Ahogy elordítom magam, mindenki tágra nyílt szemekkel fordul
felém. Hát ez nem lehet igaz! Ők nem vették észre? Vagy csak nem tudják, hogy
mit jelent? Most komolyan mindenre nekem kell rájönnöm? Miután ezeket
letisztázom magamban, sóhajtok egy nagyot. Feléjük nézek, és belekezdek
mondandómba.
- Az a számsor az időnket jelzi! Ennyi időnk van kijutni. Ha nem lennétek
ennyire értetlenek, lett volna fél óránk, de így már csak huszonöt percünk van.
- Figyelj, kislány! Először is, nem értetlenezhetsz itt le
senkit! Másodszor, ha te olyan okos vagy, akkor miért nem indultál még el, hm?
– lép elém egy magas, vörös hajú srác. Tekintetem végig fut rajta, és
megállapítom, hogy körülbelül annyi idős lehet, mint én.
- Azért, mert rátok várok. Egymásra vagyunk utalva, nem tűnt
még fel? – eddig sem voltam nyugodt, de ahogyan beszélt velem, még jobban
felhúzott. Bevallom én se voltam különb, de akkor is. Az életünk múlik azon,
hogy kijutunk-e, de ők olyan nyugodtak, mintha csak a pizzafutárt várnák.
- Képzeld el, már feltűnt. És ha nem vennéd észre, az időnk
gyorsan csökken, úgyhogy ki kellene találnunk valamit! – mondja még mindig
ugyanolyan hangnemben, mint ahogy először szólt hozzám.
- Jól van. Nyugodjunk meg, és koncentráljunk a feladatra. –
mondom, ezúttal kevésbé idegesen.
- Szerintem induljunk el, majd útközben ráérünk megbeszélni.
Szeretnék minél előbb kijutni ebből a szobából. – szólal meg az ajtóban álló,
szőke hajú lány.
- Igazad van. Elég nyomasztó idebent a légkör. Menjünk! –
fogadom meg a tanácsát, minek következtében mindannyian elindulunk kifelé.
Ahogy kilépünk az ajtón, egy hosszú folyosó tárul elénk. Egyszerre torpan meg
mindenki. Azt hiszem, hogy valami baj van, de amikor végig nézek rajtuk,
rájövök, hogy nincs. Tekintetük mérhetetlen félelmet árul el. Megértem őket,
hiszen én is félek. Félek attól, hogy nem jutunk ki időben és mind meghalunk.
Félek, hogy soha többet nem láthatom a családom. A családom… Vajon nézik ezt a
„műsort”? Látni fogják, ahogy az életem elvész? Ó, Istenem! Mindig is azt
hittem, hogy békésen fogok meghalni, amikor már elmúlok hetvenéves. Erre
tessék, itt állok valahol a világvégén, mindössze tizennyolc évesen.
- Hé! – egy kellemes, mély hang zökkent ki gondolataimból.
Örülök neki, hisz’ kezdtem már elveszteni a hitem afelől, hogy túlélhetem ezt a
tíz napot. Sőt, talán már el is veszítettem. Magam sem tudom, hogy mit higgyek,
vagy mit ne. Tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha nem ezeken gondolkodnék,
hanem azon, hogy hogyan juthatunk ki az épületből. Viszont nehéz, a gondolataim
fogságban rekedtem. – Jól vagy? – kérdezi.
- P-Persze! – motyogom, majd próbálom összeszedni magam. Annyira sikerül is, hogy elhitessem velük, hogy minden oké. – Csak
elgondolkodtam, de semmi több.
- Rendben. – mondja, majd néhány másodperc után újra
beszélni kezd. – Na szóval. Arra jutottunk, hogy végig megyünk ezen a folyosón,
aztán ami a végén lesz, az majd eldönti, hogy merre tovább. Reménykedjünk
benne, hogy egy ajtó vár ránk, amely által kijutunk a friss levegőre. –
mosolyog rám, majd rögtön le is fagy az arcáról a mosoly, amikor egy könnycsepp
gördül végig hófehér orcámon, ami most piroslik a melegtől.
Arra számítok, hogy megvigasztal, de nem. Hátat fordít
nekem, és a szőke hajú lányhoz sétál. Fogalmam sincs, hogy miért, de nagyon
rosszul esik, hogy cserbenhagyott. A sírás kerülget, már zsebkendőért nyúlnék,
amikor észreveszem, hogy valaki ott áll mellettem, ahol eddig a barna hajú fiú,
aki oly ismerős. Zoe az.
- Mi a baj? – suttogja felém, miközben apró kezével kezemért
nyúl. Megfogom kezét, és úgy indulunk a többiek után. Nem tudom mennyi időnk
van még, de abban tisztában vagyok, hogy sietnünk kellene.
- Semmi. – szipogom, majd szabad kezemmel letörlöm
könnyeimet. – Igyekeznünk kell. – mondom, majd megismétlem hangosabban, hogy a
többiek is hallják.
Kezemet kihúzom Zoe-é közül. Leguggolok hozzá, és
minden erőmet összeszedve felkapom. Nem nehéz, de mivel nem vagyok hozzászokva,
hogy ekkora súlyt cipeljek, mégis túl nehéznek érzem. De nem tehetek mást,
muszáj vinnem, ha nem akarom, hogy feltartson. A kislánnyal a karomban a
többiek után futok. Meglepetten néznek rám, én csak bólintok egyet, jelezve,
hogy a maradék távot futva tesszük meg. Számomra furcsa módon, most értették,
hogy mit kell tenni. Bizonyára én könyveltem el őket túl hamar, butának. Bár, ebben
a helyzetben én sem érzem magam okosnak. Pedig felvettek London legjobb
egyetemére.
- Nem nehéz? – kérdezi az ismerős srác, amikor egy hatalmas
ajtó előtt megállunk.
- Elbírom.
- Ne vegyem át? – kérdése hallatán Zoe erősebben
kapaszkodik belém, mint eddig. Veszem a célzást.
- Köszi, de nem kell. – vetek egy halvány mosolyt felé.
- Remélem ez az ajtó mögött nem egy újabb folyosó vár ránk.
– nyafogja a szőke lány, azt hiszem Molly. Futás közben egyszer-kétszer mintha
ezt a nevet hallottam volna, amit felé intéztek. Leteszem a kislányt, majd nem
várok sokat. Odasétálok az ajtóhoz, egy határozott mozdulattal lenyomom a
kilincset, és magam felé húzom az ajtót. Mindenki megijed, olyan gyorsan nyílik ki. Szerencsénkre nem a folyosó folytatódik. Megtaláltuk a kijáratot.
Mindannyian mosollyal az arcunkon lépünk ki az épületből, amely eddig fogva
tartott bennünket. Kiérve, nagyot szívtam a friss levegőből. Felülmúlhatatlanul
boldog voltam, hogy nem egy öreg, dohos épületben kell meghalnom. Újra hiszek
benne, hogy túlélem ezt az egészet, ami valószínűleg egy elmebeteg fejéből
pattant ki. Kellő távolságot tartva az épülettől, megállunk. Hirtelen Zoe sírva
rohan hozzám.
- Mi a baj? – kérdezem, majd leguggolok hozzá.
- A bácsi… Aki még előtted megígérte, hogy vigyázni fog rám…
Nincs itt.
- Hogyan? – szemeim nagyra nyílnak, a szívemben szúró
fájdalmat érzek.
- Biztos bent ragadt abban a házban. – bömböl, a többiek
csak bámulnak minket, nem tudnak mit mondani. Én sem, csak átölelem.
A következő pillanatban márcsak annyit hallunk, hogy az
épület felrobban. Abból a félelmet keltő, elhagyatott házból, mindössze kisebb
és nagyobb romok maradtak. Mintha az elmúlt egy-két órát, nem is ott töltöttük
volna el. Lassan elengedem Zoe-t, felállok, és fájó szívvel a romhalmaz felé indulok.
Érzem a hátam közepén a többiek tekintetét, most biztos hülyének hisznek. Nem
foglalkozom különösebben velük, csak megyek előre. Egy összetört csillár
mellett megállok. Felismerem ezt a darabot, ez lógott a fejünk fölött, abban a
szobában.
Szemeimből a könnycseppek egymás után buggyannak ki, és
egymással versenyt futva vonulnak végig arcomon, majd a földön érnek célt. Egyensúlyomat
elvesztem, esetlenül borulok térdre. Kezeimmel elrejtem arcomat, és úgy
próbálok megnyugodni, kevés sikerrel. Mi lesz ezután? Láttam az ablakból, nincs
erre semmi, csak az a sok fa és kísérteties házak. Gondolataimból halk léptek
zökkentenek ki. Néhány másodperc elteltével a lépések megszűnnek, de mintha
állna valaki előttem. Kezeimet elveszem az arcom elől, és vizes hajamat
félrekotrom, hogy lássak. Fejemet lassan felemelem, majd egy kék szempárral
találom szembe magam. Az ismerős idegen az, kezét felém nyújtva. Mikor
tekintetünk találkozik, elmosolyodik. Ebből az egyetlen egy mosolyodból nyerek
erőt ahhoz, hogy felálljak. Segítségét nem fogadom el, nincs rá szükségem.
- Akármennyire is fáj, be kell látnunk: már csak kilencen
maradtunk. – suttogom, miután felállok.

Kedves Vanda LoveYa!
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett!
Hát igen, ez szerintem is jobb mint a másik. Köszönöm, hogy írtál! :)
Ölel, Nicole Tomlinson :) xx
Ma talaltam meg a blogod. Es egyszeruen IMADOM szoval.. Ilyet meg nem is olvastam es egyszeruen...ohmmm.. Nem talalom ra a szavakakat (xd) anyiraa WOW.... Szoval hamar hozd a kovit ;D <3
VálaszTörlésKedves Noémi Csánki!
TörlésNem tudom miért csak most vettem észre, hogy írtál... De nagyon köszönöm! Olyan jól esik ilyeneket olvasni. <3
Az érettségi miatt sajnos nem tudtam betartani az egy hetet, és már lassan kettő lesz, viszont legkésőbb vasárnap este fent lesz a következő rész.
Köszönöm, hogy írtál!
Ölel, Nicole Tomlinson :) xx
egy szó: Wow! Mikor lesz új rész?! nagyon tetszik a történet és remélem ugyan ilyen jól fogod folytatni is!
VálaszTörlés