Kilencen maradtunk

Köszönöm szépen a 9 feliratkozót, a pozitív kritikákat, és a több mint 200 megjelenítést. Fantasztikusak vagytok! <3
Remélem tetszeni fog az első nap/rész. Jó olvasást!                                              


                                 
                                                             Elisabeth Flack
Ahogy elordítom magam, mindenki tágra nyílt szemekkel fordul felém. Hát ez nem lehet igaz! Ők nem vették észre? Vagy csak nem tudják, hogy mit jelent? Most komolyan mindenre nekem kell rájönnöm? Miután ezeket letisztázom magamban, sóhajtok egy nagyot. Feléjük nézek, és belekezdek mondandómba.
- Az a számsor az időnket jelzi! Ennyi időnk van kijutni. Ha nem lennétek ennyire értetlenek, lett volna fél óránk, de így már csak huszonöt percünk van.
- Figyelj, kislány! Először is, nem értetlenezhetsz itt le senkit! Másodszor, ha te olyan okos vagy, akkor miért nem indultál még el, hm? – lép elém egy magas, vörös hajú srác. Tekintetem végig fut rajta, és megállapítom, hogy körülbelül annyi idős lehet, mint én.
- Azért, mert rátok várok. Egymásra vagyunk utalva, nem tűnt még fel? – eddig sem voltam nyugodt, de ahogyan beszélt velem, még jobban felhúzott. Bevallom én se voltam különb, de akkor is. Az életünk múlik azon, hogy kijutunk-e, de ők olyan nyugodtak, mintha csak a pizzafutárt várnák.
- Képzeld el, már feltűnt. És ha nem vennéd észre, az időnk gyorsan csökken, úgyhogy ki kellene találnunk valamit! – mondja még mindig ugyanolyan hangnemben, mint ahogy először szólt hozzám.
- Jól van. Nyugodjunk meg, és koncentráljunk a feladatra. – mondom, ezúttal kevésbé idegesen.
- Szerintem induljunk el, majd útközben ráérünk megbeszélni. Szeretnék minél előbb kijutni ebből a szobából. – szólal meg az ajtóban álló, szőke hajú lány.
- Igazad van. Elég nyomasztó idebent a légkör. Menjünk! – fogadom meg a tanácsát, minek következtében mindannyian elindulunk kifelé. Ahogy kilépünk az ajtón, egy hosszú folyosó tárul elénk. Egyszerre torpan meg mindenki. Azt hiszem, hogy valami baj van, de amikor végig nézek rajtuk, rájövök, hogy nincs. Tekintetük mérhetetlen félelmet árul el. Megértem őket, hiszen én is félek. Félek attól, hogy nem jutunk ki időben és mind meghalunk. Félek, hogy soha többet nem láthatom a családom. A családom… Vajon nézik ezt a „műsort”? Látni fogják, ahogy az életem elvész? Ó, Istenem! Mindig is azt hittem, hogy békésen fogok meghalni, amikor már elmúlok hetvenéves. Erre tessék, itt állok valahol a világvégén, mindössze tizennyolc évesen.
- Hé! – egy kellemes, mély hang zökkent ki gondolataimból. Örülök neki, hisz’ kezdtem már elveszteni a hitem afelől, hogy túlélhetem ezt a tíz napot. Sőt, talán már el is veszítettem. Magam sem tudom, hogy mit higgyek, vagy mit ne. Tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha nem ezeken gondolkodnék, hanem azon, hogy hogyan juthatunk ki az épületből. Viszont nehéz, a gondolataim fogságban rekedtem. – Jól vagy? – kérdezi.
- P-Persze! – motyogom, majd próbálom összeszedni magam. Annyira sikerül is, hogy elhitessem velük, hogy minden oké. – Csak elgondolkodtam, de semmi több.
- Rendben. – mondja, majd néhány másodperc után újra beszélni kezd. – Na szóval. Arra jutottunk, hogy végig megyünk ezen a folyosón, aztán ami a végén lesz, az majd eldönti, hogy merre tovább. Reménykedjünk benne, hogy egy ajtó vár ránk, amely által kijutunk a friss levegőre. – mosolyog rám, majd rögtön le is fagy az arcáról a mosoly, amikor egy könnycsepp gördül végig hófehér orcámon, ami most piroslik a melegtől.
Arra számítok, hogy megvigasztal, de nem. Hátat fordít nekem, és a szőke hajú lányhoz sétál. Fogalmam sincs, hogy miért, de nagyon rosszul esik, hogy cserbenhagyott. A sírás kerülget, már zsebkendőért nyúlnék, amikor észreveszem, hogy valaki ott áll mellettem, ahol eddig a barna hajú fiú, aki oly ismerős. Zoe az.
- Mi a baj? – suttogja felém, miközben apró kezével kezemért nyúl. Megfogom kezét, és úgy indulunk a többiek után. Nem tudom mennyi időnk van még, de abban tisztában vagyok, hogy sietnünk kellene.
- Semmi. – szipogom, majd szabad kezemmel letörlöm könnyeimet. – Igyekeznünk kell. – mondom, majd megismétlem hangosabban, hogy a többiek is hallják.
Kezemet kihúzom Zoe-é közül. Leguggolok hozzá, és minden erőmet összeszedve felkapom. Nem nehéz, de mivel nem vagyok hozzászokva, hogy ekkora súlyt cipeljek, mégis túl nehéznek érzem. De nem tehetek mást, muszáj vinnem, ha nem akarom, hogy feltartson. A kislánnyal a karomban a többiek után futok. Meglepetten néznek rám, én csak bólintok egyet, jelezve, hogy a maradék távot futva tesszük meg. Számomra furcsa módon, most értették, hogy mit kell tenni. Bizonyára én könyveltem el őket túl hamar, butának. Bár, ebben a helyzetben én sem érzem magam okosnak. Pedig felvettek London legjobb egyetemére.
- Nem nehéz? – kérdezi az ismerős srác, amikor egy hatalmas ajtó előtt megállunk.
- Elbírom.
- Ne vegyem át? – kérdése hallatán Zoe erősebben kapaszkodik belém, mint eddig. Veszem a célzást.
- Köszi, de nem kell. – vetek egy halvány mosolyt felé.
- Remélem ez az ajtó mögött nem egy újabb folyosó vár ránk. – nyafogja a szőke lány, azt hiszem Molly. Futás közben egyszer-kétszer mintha ezt a nevet hallottam volna, amit felé intéztek. Leteszem a kislányt, majd nem várok sokat. Odasétálok az ajtóhoz, egy határozott mozdulattal lenyomom a kilincset, és magam felé húzom az ajtót. Mindenki megijed, olyan gyorsan nyílik ki. Szerencsénkre nem a folyosó folytatódik. Megtaláltuk a kijáratot. Mindannyian mosollyal az arcunkon lépünk ki az épületből, amely eddig fogva tartott bennünket. Kiérve, nagyot szívtam a friss levegőből. Felülmúlhatatlanul boldog voltam, hogy nem egy öreg, dohos épületben kell meghalnom. Újra hiszek benne, hogy túlélem ezt az egészet, ami valószínűleg egy elmebeteg fejéből pattant ki. Kellő távolságot tartva az épülettől, megállunk. Hirtelen Zoe sírva rohan hozzám.
- Mi a baj? – kérdezem, majd leguggolok hozzá.
- A bácsi… Aki még előtted megígérte, hogy vigyázni fog rám… Nincs itt.
- Hogyan? – szemeim nagyra nyílnak, a szívemben szúró fájdalmat érzek.
- Biztos bent ragadt abban a házban. – bömböl, a többiek csak bámulnak minket, nem tudnak mit mondani. Én sem, csak átölelem.
A következő pillanatban márcsak annyit hallunk, hogy az épület felrobban. Abból a félelmet keltő, elhagyatott házból, mindössze kisebb és nagyobb romok maradtak. Mintha az elmúlt egy-két órát, nem is ott töltöttük volna el. Lassan elengedem Zoe-t, felállok, és fájó szívvel a romhalmaz felé indulok. Érzem a hátam közepén a többiek tekintetét, most biztos hülyének hisznek. Nem foglalkozom különösebben velük, csak megyek előre. Egy összetört csillár mellett megállok. Felismerem ezt a darabot, ez lógott a fejünk fölött, abban a szobában.
Szemeimből a könnycseppek egymás után buggyannak ki, és egymással versenyt futva vonulnak végig arcomon, majd a földön érnek célt. Egyensúlyomat elvesztem, esetlenül borulok térdre. Kezeimmel elrejtem arcomat, és úgy próbálok megnyugodni, kevés sikerrel. Mi lesz ezután? Láttam az ablakból, nincs erre semmi, csak az a sok fa és kísérteties házak. Gondolataimból halk léptek zökkentenek ki. Néhány másodperc elteltével a lépések megszűnnek, de mintha állna valaki előttem. Kezeimet elveszem az arcom elől, és vizes hajamat félrekotrom, hogy lássak. Fejemet lassan felemelem, majd egy kék szempárral találom szembe magam. Az ismerős idegen az, kezét felém nyújtva. Mikor tekintetünk találkozik, elmosolyodik. Ebből az egyetlen egy mosolyodból nyerek erőt ahhoz, hogy felálljak. Segítségét nem fogadom el, nincs rá szükségem.
- Akármennyire is fáj, be kell látnunk: már csak kilencen maradtunk. – suttogom, miután felállok.

Prológus

                                                           Elisabeth Flack
Gyenge vagyok, mint olykor, ha lázas az ember. Szemeimet lassan sikerül kinyitnom. Látásom néhány másodpercig homályos, majd kitisztul. Először egy nagy, öreg szekrényt pillantok meg. Fejemet óvatosan balra döntöm a hideg padlón. Emberek. Embereket látok, nőket, férfiakat és egy kislányt a sarokban gubbasztva. Kik ők és miért vannak itt? Nehezemre esik, de felállok. Hirtelen megszédülök, de sikeresen megkapaszkodom a mellettem levő rozsdás asztalban. Minden kis részletre figyelve körül nézek. Rengeteg kérdés kavarog bennem, többek között az, hogy hol vagyok? Hogy kerültem ide? A bútorok, az ablakok, ebben a szobában minden ódivatú. Tele van könyvekkel, olyan, mint egy könyvtár. Talán egy könyvtárban lennék? Nem, az lehetetlen. A városban csak kettő van, és minden zúgát ismerem azoknak. Ezt a szobát viszont nem. A könyvekről az emberekre emelem a tekintetem. Mindegyikük arca félelmet, dühöt és mérhetetlen kétségbeesést árul el. Vajon mi bajuk lehet?
- Felébredt… - gondolkodásomat egy vékony, lágy hang szakítja félbe. A hang forrása fele fordulok, és a kislány, aki ez idáig a sarokban volt, most már egy idős férfi mellett áll. Gondolom, az édesapja.
- Hol vagyok? – hangom olyan gyenge, mint a harmat. Nem hallja meg senki, amit mondok. Erőt veszek magamon, majd megismétlem. – Hol vagyok? – immáron erőteljesen hangzik a kérdés, amire választ szeretnék kapni. Ezúttal meghallják, és egyszerre emelik tekintetüket felém.
- Emlékszel valamire? – az idős férfi, kérdéssel válaszol. Nem jövök hamar dühbe, de most elég volt egy kérdés ahhoz, hogy elmémet elborítsa a méreg.
- Én kérdeztem előbb! Várom a választ! Egyáltalán kik maguk, és mit keresnek itt?! – fakadok ki, aminek következtében a kislány a férfi mögé bújik. Megijesztettem, pedig nem akartam. Még én is meglepődök saját magamon. Mi ütött belém?
- Nyugodj meg! Ülj le, és elmondok mindent, amit tudok.
- Miért üljek le? Jó nekem így!
- Rendben. Elraboltak. – mondja oly’ nyugodtan, mint aki csak azt közölte volna velem, hogy vesz egy doboz fagylaltot.
- Hogyan… ? – ajkaimon csak ennyi jön ki. Kijelentésére összerezzentem, és nehezemre esett értelmesen reagálni.
- Jól hallottad. Valaki mindannyiunkat elrabolt, és bezárt ide.
Nem akarom elhinni, amit mondott. Mégis ki tenne ilyet? Elrabol tíz embert, és bezárja egy dohos, öreg szobába? Ilyen csak a horrorfilmekben létezik.
- Hülyeség! Még, hogy elraboltak… - számon halvány mosoly jelenik meg, röhejesnek találom ezt a helyzetet.
- Ó, igen? Akkor mivel magyarázod azt, hogy egy jéghideg padlón ébredsz fel? Egyáltalán tudod, hogy mit csináltál az elmúlt két órában? – körülbelül egy velem egyidős fiú feláll a székéről, és mélyen a szemeimbe néz. Kék íriszei rögtön megbabonáznak, de mintha ismerném ezt a szempárt. Kiakadása azt hiszem jogos. Alaposan végig gondoltam, amit mondott. Sajnos, rájöttem, hogy nem emlékszem. Próbálok rájönni, hogy mi történt, de nem megy. Hirtelen megfordulok, és az ajtó fele veszem az irányt. Gyorsan megmarkolom a kilincset, de az ajtó nem nyílik. Megpördülök tengelyem körül, és most az ablakokhoz sietek. Az összes zárva. A kilátás nem túl biztató, egy kihalt területet látok. A házak külseje hasonlít a szobáéhoz, ahova most be vagyok zárva. Egyre valószínűbbnek tűnik, amit az öreg mondott. Tényleg elraboltak volna? De hát miért? Ki rabolna el engem? Eddigi életem során nem sok embernek kellettem. – Hiszel már nekünk? – szólal meg újra az ismerős idegen.
- Igen… - bizonytalanul, de mégis érthetően ejtem ki. Igen… Most már biztos. Rab vagyok egy olyan helyen, ami talán már nem is Angliában van.
- Ugye ki fogunk jutni? – jön mellőlem egy kellemes, de mégis félelmet keltő hang. Lenézek magam mellé. A kislány, kinek a nevét még mindig nem tudom, jobb lábamat átkarolva tekint fel rám. Tekintete reményt tükröz felém, de mégis észreveszem, hogy pillanatokon belül elsírja magát. Lassan leguggolok hozzá, óvatosan vállaira teszem tenyereimet.
- Nem tudom… - suttogom. Szavaim hallatára a szemei könnybe lábadnak. – De ígérem, hogy vigyázni fogok rád! – mondom, és biztatóul elmosolyodom.
- Ígéred? – kérdezi, és apró kisujját felém nyújtja.
- Ígérem! – kisujjamat összekulcsolom az övével. Most már az én szemeim is könnyben úsznak. Ki az a gátlástalan ember, aki elrabol egy kisgyermeket? Sőt, az ilyen nem is ember! A kislány elengedi az ujjam, és kicsiny kezeivel letörli a könnyeit.
- Hogy hívnak? – kérdezi.
- Elisabeth. – felelem, majd megismétlem az előbbi cselekedetét. – És téged, királykisasszony? – becézésén elmosolyodik.
- Zoe.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és begurult rajta egy álvány, melynek a tetején egy öreg TV van elhelyezve.
- Ez meg mi? – hangzik el kórusban. Mindenki arcán megülepedett a meglepettség. 
- Ki hozta ezt ide? – jött közelebb a srác, akivel nem rég beszéltem.
- Fogalmam nincs. – válaszolom.
- Hogyhogy fogalmad nincs?! Itt van majdnem melletted az ajtó, és nem láttál senkit?! Na ne röhögtess!
- Figyelj! Először is, jól mondtad: majdnem! Másodszor, tényleg nem láttam senkit, de ha nem hiszed el, az már a te bajod! – mondom, miközben felállok, hogy a szemeibe nézhessek. Karba teszem a kezeim, és várom, hogy mondjon valamit, de hallgat. Körbenézek, és ahogy a srác is, mindenki a TV-t bámulja. Kíváncsiságomnak hála, én is a TV fele emelem tekintetem. Ekkor nagy meglepetésben van részem. A TV képernyőjén egy fekete pulcsis alak ül egy nagy, kerek asztal előtt. Nekünk hátat fordít, így nem látjuk az arcát, és fejét is kapucni fedi. Mindannyian csöndben vagyunk, és várunk. Pár perc múlva a titokzatos személy megfordul a székén. Arcát maszk takarja.
- Kellemes délutánt, gyermekeim! Rövid, és tömör leszek. Tíz napotok van arra, hogy túléljétek a feladataimat. Lehetséges, hogy mind a tízen életben maradtok, bár erre semmi esélyt nem látok. Közületek egy valaki fog életben maradni, esetleg ketten, vagy talán mindenki meghal. Adok fél órát ahhoz, hogy kijussatok az épületből! Ja és, hogy még izgalmasabbá tegyem számotokra is, elárulok egy titkot. Eme csodás tíz napot a TV közvetíti. A családotok végig fogja nézni, ahogy meghaltok. Persze ők azt hiszik, hogy ez csak egy megrendezett horrorfilm. De ez itt a véres valóság! Sok sikert!

Elrablónk monológja után elsötétül a képernyő. Mindenki le van sokkolva a hallottaktól. Bebizonyosodott, hogy rabok vagyunk. Még hozzá olyan rabok, akik tíz napon belül életüket fogják veszíteni. A hab a tortán, hogy leadják a TV-ben. Mégis ki képes ilyesmire? Ki ez az elvetemült állat? Miért van még szabad lábon?! Ki akarok innen jutni, most!
Ahogy kimondom magamban, a képernyőn megjelenik egy számsorozat. Ez pirossal van írva, olyan piros, mint a vér. Másodpercként csökkenni kezd az értéke.
- FUTÁS! – ordítom el magam.